|
Az elsõ a jelenlévõk egy részének, köztük a tanítványoknak a felháborodása volt, akik a kenet értékét tekintve – körülbelül 300 dénár, ami egy munkás éves bérének felel meg – úgy gondolták, hogy azt el kellett volna adni, és árát a szegényeknek kellett volna adni. Szent János evangéliuma szerint Júdás volt az, aki ezzel az állásponttal elõállt: „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” De az evangélista megjegyzi: „Nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tol-vaj volt: õ kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak” (Jn 12,5–6). Nem véletlen, hogy ez a kemény kritika az áruló száját hagyja el: ez azt bizonyítja, hogy akik nem becsülik a szegényeket, azok elárulják Jézus tanítását és nem lehetnek az Úr tanítványai. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk Órigenész erõs szavaira: „Úgy tûnt, hogy Júdás aggódik a szegényekért […]. Ha ma valaki, aki az Egyház pénzét kezeli és Júdáshoz hasonlóan a szegények védelmében be-szél, de aztán kiveszi, amit beletesznek, osztozzon is Júdás sorsában” (Kommentár Máté evangéliumához, 11, 9).
A második értelmezést Jézus nyújtja, és ez magyarázza meg az asszony cselekedetének mély értelmét. Azt mondja: „Hagyjátok! Mit akadékoskodtok, hisz jót tett velem!” (Mk 14,6). Jézus tudja, hogy közeledik halála, és az asszony cselekedetében élettelen testének a sírbatétel elõtti megkenését látja elõre. Ez túlmutatott mindenen, amit a jelenlévõk el tudtak képzelni. Jézus arra emlékezteti õket, hogy õ az elsõ a szegények között, a szegények legszegényebbje, mert mindannyiukat képviseli. A szegények, a magányosok, a kirekesztettek és a hátrányos megkülönböztetés áldozatai miatt is elfogadja Isten Fia ennek az asszonynak a gesztusát. Asszonyi érzékenységével egyedül õ értette meg az Úr lelkiállapotát. Ez a névtelen asszony, aki talán épp ezért mindazokat az asszonyokat hivatott képviselni, akiket az évszázadok során elhallgattattak, és akik erõszakot szenvedtek, elsõ lett azon asszonyok közül, akik fontos szerepet játszottak Krisztus életének legfontosabb pillanataiban: keresztre feszítésekor, halálakor, eltemetésekor és Feltámadottként való megjelenésekor. Az asszonyok, akiket oly gyakran háttérbe szorítottak és vezetõi pozíciókból kizártak, az evangélium lapjain a kinyilatkoztatás történetének fõszereplõivé válnak. Sokatmondó Jézus záró mondata, amely ezt az asszonyt az evangelizáció nagy missziójával hozza összefüggésbe: „Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az õ tettérõl is megemlékeznek” (Mk 14,9).
2. Ez a Jézus és az asszony között kialakult erõs „empátia” és az mód, ahogyan Jézus értelmezi az asszony cselekedetét, ellentétben Júdás és mások botránkozó megközelítésével, gyümölcsözõ elmélkedéshez vezethet Jézus, a szegények és az evangélium hirdetése közötti elválaszthatatlan kapcsolatról.
A Jézus által kinyilatkoztatott Isten arca a szegényekért aggódó és hozzájuk közel álló Atya arca. Jézus egész mûködése arról tanúskodik, hogy a szegénység nem a sors következménye, hanem az õ köztünk való jelenlétének konkrét jele. Nem akkor és ott találjuk meg õt, amikor és ahol akarjuk, hanem a szegények életében, az õ szenvedésükben és nélkülözésükben, a gyakran embertelen körülmények között, amelyek között élni kénytelenek. Amint azt sohasem fáradok elismételni, a szegények az evangélium igazi hirdetõi, hiszen õk voltak az elsõk, akiket evangelizáltak, és akik meghívást kaptak arra, hogy osztozzanak az Úr boldogságában és az õ országában (vö. Mt 5,3).
A szegények – bármilyen helyzetben és körülmények között éljenek is – evangelizálnak bennünket, mert lehetõvé teszik, hogy mindig új módon fedezzük fel az Atya legigazibb arcvonásait. „A szegények sok mindenre képesek megtanítani minket. Túl azon, hogy részesei a sensus fideinek, szenvedéseik révén ismerik a szenvedõ Krisztust. Mindannyiunknak hagynunk kell, hogy evangelizáljanak minket. Az új evangelizáció felszólítás arra, hogy ismerjük fel életük üdvözítõ erejét, és helyezzük azt az Egyház útjának középpontjába. Hivatásunk, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeik kapcsán a szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük õket, és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk. Elkötelezettségünk nem kizárólag támogató és segítõ tevékenységekbõl vagy programokból áll; amit a Szentlélek mozgósít, az nem egy féktelen aktivizmus, hanem mindenekelõtt egy olyan odafordulás, amellyel önmagunkkal egy valóságnak tekintjük õt. Ez a szegények iránti szeretõ figyelmesség az igazi érdeklõdés kezdete, és ebbõl kiindulva kell hatékonyan keresni a szegények javát” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 198–199).
3. Jézus nemcsak a szegények pártján áll, hanem osztozik is sorsukban. Ez minden korban kemény lecke tanítványai elõtt. Szavai, hogy „szegények mindig lesznek veletek”, erre is utalnak: szegények mindig lesznek velünk, ez azonban nem szabad, hogy közömbössé tegyen, ezzel szemben az élet kölcsönös meg-osztására kell, hogy indítson bennünket: ezt a feladatot nem bízhatjuk másokra. A szegények nem közösségünkön „kívüli” emberek, hanem testvéreink, akik szenvedéseiben osztoznunk kell, hogy enyhítsük szükségüket és kirekesztettségüket, hogy visszaadjuk elvesztett méltóságukat és biztosítsuk a számukra szükséges társadalmi integrációt. Továbbá, mint tudjuk, a jótékonyság egy adakozót és egy befogadót feltételez, míg a kölcsönös megosztás testvériséget szül. Az alamizsnálkodás alkalmi, a kölcsönös megosztás viszont tartós. Az elõbbi azzal a kockázattal jár, hogy megelégedést szerez azoknak, akik végzik, és meg-alázó lehet azok számára, akik kapják; az utóbbi erõsíti a szolidaritást és megteremti az igazságosság megvalósulásához szükséges feltételeket. Röviden, a hí-võk, amikor személyesen akarják látni Jézust, és kezükkel meg akarják érinteni, tudják, hová kell fordulniuk. A szegények Krisztus szentségei; az õ személyét képviselik és õrá utalnak.
Sok olyan szent példája áll elõttünk, akik a szegényekkel való osztozást életük részévé tették. Többek között Damján de Veuster atyára, a leprások szent apostolára gondolok, aki nagylelkûen válaszolt arra a hívásra, hogy Molokai szigeté-re menjen, mely leprások számára elkülönített gettóvá vált, hogy velük együtt éljen és haljon meg. Munkához látott, és mindent, amit csak tudott, megtett annak érdekében, hogy a szegényeknek, betegeknek és a kitaszítottaknak emberhez méltó életet biztosítson. Orvos és ápoló is lett, nem törõdve az ezzel járó kockázatokkal, és a szeretet fényét vitte el a „halál kolóniájába”, ahogy akkoriban nevezték a szigetet. Õ maga is elkapta a leprát, ami annak a jele, hogy teljesen osztozott testvéreinek sorsában, akikért életét adta. Tanúságtétele nagyon idõszerû napjainkban, a koronavírus-járvány idején. Isten kegyelme kétségkívül munkálkodik mindannak a sok embernek a szívében, akik minden felhajtás nélkül a legszegényebbekért áldozzák magukat, és konkrét módon osztoznak velük.
4. Teljes szívvel kell tehát követnünk az Úr felhívását: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Ez a megtérés elsõsorban abban áll, hogy megnyitjuk szívünket a szegénység sokféle formájának felismerésére és Isten országát megvallott hitünkkel összhangban álló életmódunk révén jelenítjük meg. Gyakran a szegényeket különálló embereknek tekintik, mint egy „kategóriát”, amelynek különleges karitatív szolgáltatásra van szüksége. Jézus követése azonban megkívánja e gondolkodásmód megváltoztatását, vagyis az osztozás és részvétel kihívásának vállalását. Jézus tanítványának lenni azt a döntést jelenti, hogy nem gyûjtünk földi kincseket, melyek egy valójában törékeny és mulandó biztonság illúzióját keltik. Ellenkezõleg, hajlandóságot jelent, hogy mindattól megszabaduljunk, ami az igazi boldogság és megelégedettség elérésétõl vissza-tart, hogy felismerjük, mi az, ami tartós, amit senki és semmi nem pusztíthat el (vö. Mt 6,19–20).
Jézus tanítása itt is szembe megy az árral, mert olyat ígér, amit csak a hit szemével lehet teljes bizonyossággal látni és megtapasztalni. „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nõvéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29). Ha nem döntünk úgy, hogy szegények leszünk a múló gazdagságban, a világi hatalomban és a hiúságban, soha nem leszünk képesek szeretetbõl életünket adni; töredékes létet fogunk élni, bár tele jó szándékkal, mégsem leszünk képesek a világ átalakítására. Ezért úgy kell döntenünk, hogy megnyílunk Krisztus kegyelme elõtt, mely határtalan szeretetének tanúivá tehet bennünket és visszaadhatja jelenlétünk hitelességét a világban.
5. Krisztus evangéliuma arra biztat bennünket, hogy a szegények iránt különös törõdést tanúsítsunk, és ismerjük fel az erkölcsi és társadalmi rendezetlenség sokféle megjelenési formáját, melyek a szegénység újabb és újabb formáit hozzák létre. Úgy tûnik, egyre inkább terjed az a felfogás, mely szerint a szegények nemcsak felelõsek helyzetükért, hanem elviselhetetlen terhet jelentenek egy olyan gazdasági rendszer számára, amely néhány kiváltságos csoport érdekeit állítja a középpontba. Egy olyan piac, amely figyelmen kívül hagyja az erkölcsi elveket vagy válogat közülük, embertelen körülményeket teremt az amúgy is bizonytalan helyzetben lévõ emberek számára. Így a nélkülözés és a kirekesztés új csapdáinak kialakulását látjuk, amelyeket olyan gátlástalan gazdasági és pénzügyi szereplõk állítanak fel, akikbõl hiányzik a humanitárius érzék és a társadalmi felelõsségvállalás.
Tavaly egy másik csapás is megjelent, mely tovább szaporította a szegények számát: a világjárvány. Ez továbbra is emberek millióinak az ajtaján kopogtat, és még ha nem hoz is magával szenvedést és halált, mégis a szegénység elõhírnöke. A szegények száma aránytalanul megnövekedett, és tragikus módon ez a következõ hónapokban is folytatódni fog. Néhány országban rendkívül súlyos következményekkel jár a világjárvány, így a legkiszolgáltatottabbak számára az élethez legszükségesebb feltételek sem állnak rendelkezésre. Az ingyenkonyhák elõtti hosszú sorok világos jelei ennek a romlásnak. Meg kell találni a vírus elleni küzdelem legmegfelelõbb eszközeit világszinten, önzõ egyéni érdekek figyelembevétele nélkül. Különösen sürgõs, hogy konkrét válaszokat adjunk azoknak, akik a munkanélküliség miatt szenvednek, köztük pedig sok család-apa, nõ és fiatal van. A szolidaritás és az a nagylelkûség, amelyrõl Istennek hála sokan tanúbizonyságot tesznek, a jelen helyzetben az emberiség elõmozdításának hosszú távú projektjeivel együtt nagyon fontos eszközt jelentenek.
6. Mindazonáltal megmarad a korántsem magától értetõdõ kérdés: hogyan tudunk kézzelfogható választ adni a szegények millióinak, akik gyakran csak közömbösséggel, sõt ellenszenvvel találkoznak? Az igazságosság milyen útját kell járni ahhoz, hogy a társadalmi egyenlõtlenségek leküzdhetõk legyenek, és az emberi méltóság, melyet oly gyakran lábbal tipornak, helyreállítható legyen? Az individualista életmód bûnrészes a szegénység kialakulásában, és gyakran a szegényeket teszi felelõssé helyzetükért. A szegénység azonban nem a sors, ha-nem az önzés következménye. Ezért döntõ fontosságú, hogy olyan fejlesztési folyamatokat indítsunk el, amelyekben mindenki kibontakoztathatja képességeit, hogy az egymást kiegészítõ képességek és a szerepek sokfélesége a kölcsönös részvétel közös erõforrásához vezessen. A „gazdagok” között a szegénység számos olyan formája létezik, amelyet a „szegények” gazdagsága enyhíthetne akkor, ha találkoznának és megismernék egymást! Senki sem annyira szegény, hogy ne tudna valamit adni magából a kölcsönös csere során. A szegények ne csak kapjanak; hanem olyan helyzetbe kell hozni õket, hogy adhassanak, mert jól tudják, hogyan kell nagylelkûen viszonozni. Az osztozás hány és hány jó példája áll szemünk elõtt! A szegények a szolidaritásból és az osztozásból gyakran példát adnak nekünk. Igaz, hogy õk olyan emberek, akik néhány dologban, gyakran sok mindenben, köztük a legszükségesebbekben is hiányt szenvednek, mégsem szenvednek hiányt mindenben, mert megõrzik Isten gyermekeinek méltóságát, amelyet semmi és senki nem vehet el tõlük.
7. Ezért a szegénység másfajta megközelítésére van szükség. Ezt a kihívást a kormányoknak és a globális intézményeknek egy olyan elõre tekintõ szociális modellel kell vállalniuk, amely képes arra, hogy felvegye a harcot a szegénység új formáival, melyek most végig söpörnek a világon, és amelyek döntõen befolyásolni fogják az elkövetkezõ évtizedeket. Ha a szegények peremre szorulnak, mintha állapotukért õk maguk lennének felelõsek, akkor maga a demokrácia fogalma kerül válságba és minden szociálpolitika csõdöt mond. Nagy alázattal be kell vallanunk, hogy gyakran vagyunk hozzá nem értõk, ha a szegényekrõl van szó. Elvontan beszélünk róluk, megállunk a statisztikáknál, és azt hisszük, hogy egy-egy dokumentumfilmmel megmozgathatjuk az emberek szívét. A szegénységnek éppen ellenkezõleg, kreatív tervezésre kell ösztönöznie bennünket, melynek célja a szabadság növelése, ami ahhoz szükséges, hogy minden ember a képességeinek megfelelõ, kiteljesedett életet élhessen. El kell utasítanunk azt az illúziót, hogy a szabadság a pénz birtoklásával jön létre és növekszik. A szegények hatékony szolgálata cselekvésre késztet bennünket, és lehetõvé teszi, hogy megtaláljuk a legmegfelelõbb módokat az emberiség ezen részének fel-emelésére és támogatására, mely túl gyakran névtelen és hangtalan, de amelyre rá van nyomva a segítségünket kérõ Megváltó arca.
8. „Szegények mindig lesznek veletek” (Mk 14,7). Ez felhívás arra, hogy sose szalasszuk el az alkalmat arra, hogy jót tegyünk. Emögött az õsi bibliai parancsot ismerhetjük fel: „Ha szegény akad közöttetek, egy testvéred valamelyik városodban vagy földeden, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked, ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be markod testvéred, a szegény elõtt, inkább nyisd meg a kezed, s adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében. […] Jó szívvel adj neki, és amikor adsz, a szíved ne legyen tele rosszindulattal. Jótettedért megáld az Úr, a te Istened minden lépésedben s kezednek minden munkájában. Mindig lesznek szegények a földön. Ezért most megparancsolom: nyisd meg a kezed testvéred, a földeden élõ szûkölködõ és szegény elõtt” (MTörv 15,7–8.10–11). Pál apostol is hasonló módon buzdította közösségeinek keresztényeit, hogy az elsõ jeruzsálemi közösség szegényeinek segítségére siessenek, és ezt „ne kelletlenül vagy kényszerûségbõl tegyék, mert Isten a jókedvû adakozót szereti” (2Kor 9,7). Nem az a dolgunk, hogy alamizsnálkodással megnyugtassuk lelkiismeretünket, hanem hogy felvegyük a harcot a szegényekkel szembeni közömbösség és igazságtalanság kultúrájával.
Ebben az összefüggésben megfelelõ, ha felidézzük Aranyszájú Szent János szavait: „Aki nagylelkû, az ne kérje számon a szegények magatartását, hanem egy-szerûen csak enyhítse szegénységüket, és elégítse ki a szükségüket. A szegények egyetlen védekezése a szegénységük, és a szükséghelyzet, amelyben élnek. Ne kérjetek tõlük semmi mást; de még ha a világ leggonoszabb emberei is, ha nélkülözik a szükséges élelemet, szabadítsuk meg õket az éhezéstõl. […] Az irgalmas ember olyan, mint egy kikötõ a rászorulók számára: a kikötõ befogadja és megszabadítja a veszélytõl mindazokat, akik hajótörést szenvedtek; legyenek akár gonosztevõk, akár jó emberek, vagy bármilyenek, amíg veszélyben vannak, õ megmentõ öblébe fogadja õket. Ezért ti is, ha a szárazföldön egy férfit vagy nõt láttok, aki a szegénység miatt hajótörést szenvedett, ne ítélkezzetek, ne kérdezzétek õket viselkedésükrõl, hanem szabadítsátok meg õket szerencsétlenségükbõl” (Beszédek a szegény Lázárról, II, 5).
9. Alapvetõ fontosságú, hogy mind nagyobb érzékenységgel megértsük a szegények szükségleteit, melyek folyamatosan változnak, ahogyan életkörülményeik is. Ma ugyanis a világ gazdaságilag fejlettebb területein az emberek kevésbé hajlandóak szembenézni a szegénységgel, mint korábban. A viszonylagos jólét állapota, melyhez hozzászoktunk, megnehezíti az áldozathozatalt és a nélkülözés elfogadását. Az emberek bármire készek, csak ne fosszák meg õket a könnyû nyereség gyümölcseitõl. Így a neheztelés, a görcsös idegeskedés és a köve-telés különbözõ formáiba esünk, melyek félelmet keltenek, szorongást és bizonyos esetekben erõszakot szülnek. Így nem építhetjük jövõnket; ezek a maga-tartások maguk is a szegénység formái, melyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Nyitottnak kell lennünk arra, hogy megértsük az idõk jeleit, melyek arra hívnak, hogy új utakat találjunk a mai világ evangelizálására. A szegények szükségleteit csillapító azonnali segítségnyújtás nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy elõrelátóan alkalmazzuk a keresztény szeretet és irgalmasság új megjelenési formáit, válaszként az emberiség által megtapasztalt új szegénységformákra.
Kívánom, hogy a szegények világnapjának immár ötödik megtartása helyi egy-házainkban még inkább meghonosodjon, és olyan evangelizáló mozgalomra ösztönözzön, amely személyesen találkozik a szegényekkel, bárhol legyenek is. Nem várhatunk arra, hogy a szegények kopogtassanak be hozzánk; sürgetõ fel-adatunk, hogy mi érjük el õket otthonukban, a kórházakban és az idõsotthonokban, az utcán és a sötét sarkokban, ahol néha elrejtõznek, menedékhelyeken és befogadóközpontokban… Fontos megérteni, hogyan éreznek, mit tapasztalnak, és mire vágyik a szívük. Tegyük magunkévá Primo Mazzolari atya szívbõl jövõ kérését: „Kérem, ne kérdezzék meg, hogy vannak-e szegények, kik õk és hányan vannak, mert attól tartok, az ilyen kérdések elterelik a figyelmet, vagy ürügyet jelentenek arra, hogy ne halljuk meg a lelkiismeretünkhöz és a szívünkhöz intézett világos felhívást. […] Soha nem számoltam meg a szegényeket, mert nem lehet megszámolni õket: a szegényeket megölelni, nem megszámolni kell” („Adesso” 7. szám, 1949. április 15.). A szegények közöttünk vannak. Milyen evangéliumi lenne, ha teljes igazsággal mondhatnánk: mi is szegények vagyunk, mert csak így leszünk képesek igazán felismerni, életünk részévé és üdvösségünk eszközévé tenni õket.
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2021. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.
FERENC
Forrás: MKPK honlapja |