HÍREK

Az első kórházak megjelenése, a betegellátás, a családgondozás, a szegények támogatása az Egyházhoz kötődik.

Magyarországon ennek a szellemiségnek az első igazán jelentős képviselője Prohászka Ottokár volt, aki különleges szociális érzékenységgel fordult a világ gondja felé. Római tanulmányai idején pontosan látta az Egyház szándékát, és hazatérve ezt képviselte, ezt igyekezett elültetni a hazai egyházi gyakorlatban.

1914-ben Rott Nándor, a későbbi veszprémi megyéspüspök a katolikus karitász jegyében nagyszabású segélyakciót indított: a világháború idején a hadba indulókat és az itthon maradt családtagokat próbálták támogatni. Később Csernoch János esztergomi érsek volt az, aki a háború után modernizálni igyekezett a Karitász szervezeti formáját. Ennek végrehajtásával érseki helytartóját, Mészáros Jánost bízta meg, aki nagyon tehetséges szervező volt. Létrehozta az egyházközségek karitatív szakosztályait, és igyekezett elérni, hogy minden egyházközségben legyen egy karitászcsoport, amely törődik a szegényekkel. Gyereknyaraltatást szerveztek, szegénygondozást végeztek.

A következő fontos lépést az jelentette, hogy 1924-ben Amsztredamban, az eucharisztikus világkongreszuson összehívták az első nemzetközi karitászkonferenciát. Kilenc európai ország katolikus egyházi vezetői voltak jelen az eseményen, köztük a magyarok is, és elhatározták, hogy nemzetközi karitászszervezetet hoznak létre. 1928-ban így jött létre a Caritas Catholica.

– Itthon, Magyarországon hogyan alakult ezután a Karitász helyzete?

– 1926-ban Oslay Oswald egri ferences szerzetes alapította meg az úgynevezett egri normát, amelynek keretében a Ferences Szegénygondozó Nővérek rendje segítségével végezték a szegénygondozást. 1930-ban azután az egyházi szeretetszolgálatok egységesítése céljából megkezdődött az országos karitászszervezet létrehozása. Serédi Jusztinián bíboros, prímás 1931. szeptember 17-én a Karitász érseki biztosává nevezte ki Mihalovics Zsigmondot; az ő kiemelkedő személyiségéhez köthető a mostani értelemben vett karitászszervezet megteremtése. Igyekezett mindent megtenni azért, hogy valamennyi egyházközségben aktívan működő karitászközösségek jöjjenek létre.

– Miben volt más ez a szerveződés az előzményekhez képest?

– Hatékony, valóban jól működő, erős szervezet jött létre. 1931. október 7-én a püspöki kar megalapította a Szent Erzsébet Karitász Központot, amely az év végén már koordinálta az országos tevékenységet.  A nagyobb városok és az egyházmegyék karitászközpontjainak élére püspöki biztosokat neveztek ki, és a plébániai karitászcsoportok munkáját is nagyon komolyan vették.

A Karitász szempontjából is kiemelkedő jelentőségű volt az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amelynek Budapest adott otthont. Ebből az alkalomból nemzetközi karitászkiállítást rendeztek, bemutatva a keresztény felebaráti szeretet történetét, a világban betöltött szerepét.

A második világháború idején a hadigondozás került előtérbe a karitászmunkában: a hadba vonultak családjainak felkarolása, az özvegyek, árvák támogatása, és Trianon nyomán a menekültek segítése: ruhát, élelmiszert, szállást kellett biztosítani sokaknak.

1950-ben aztán egyik napról a másikra beszüntették a Karitász működését. A kommunista diktatúra nem tűrte meg az egyházi intézményeket.

– Felbomlott a Karitász intézményrendszere is.

– Megszűnt a szolgáló szeretet szervezett formája, és a Karitásznak új módot kellett találnia a működésre. A rászorulókat segítő munka nem állt meg. A karitászcsoportok sok esetben rózsafüzér-társulati csoport leple alatt működtek, az emberek megtalálták a rászorulókat a maguk lakókörzetében, és segítették őket. Nagyon személyes volt ez az önkéntes szolgálat. Gyerekkoromból emlékszem, hogy a családom rendszeresen vitt ebédet egy nagyon nyomorult körülmények között élő néninek, aki pár házzal arrébb lakott. A Karitász, igaz, fű alatt, de működött, egészen a rendszerváltásig.

– Ekkor újjáéledt a szervezet.

– A püspöki kar a müncheni székhelyű Caritas Internationalis magyar származású tagját, Frank Miklós atyát kérte meg, hogy jöjjön haza, és szervezze meg a csoportokat. Ő látta, hogy Nyugaton hogyan működik a szervezet, ugyanakkor ismerte a magyar múltat is. Szívesen, készséggel szolgált ez az agilis, kedves atya.

1991. június 4-én a fővárosi bíróság egyházjogi személyként bejegyezte a Karitászt. Ez az újraindulás tulajdonképpeni időpontja.

Ezzel egy időben a magyar Karitász természetesen bekapcsolódott a nemzetközi karitászhálózatba, a Caritas Internationalisba, amely a világ százhatvanhat országát kapcsolja össze.

További előrelépést jelentett, hogy alapítványokon keresztül kezdték támogatni az intézményeinket. 1991-ben létrejött a Katolikus Karitász támogató alapítványa, amely mind a mai napig működik, és gyűjti az adományokat, a segélyeket, szervezi a Karitász működésének gazdasági hátterét.

1995-re kialakult az országos karitászhálózat, 6541 önkéntessel. A plébániai karitászcsoportok valóban tevékenyek voltak, szeretetből törődtek a rászorulókkal. A munkát egyre szélesebb körben végezték. Helytálltak árvizek idején is a veszélyelhárítás és a helyreállítás terén, az emlékezetes vörösiszap-katasztrófa után Devecserben és Kolontáron több mint ezer önkéntessel volt jelen a Katolikus Karitász.

A Srí Lanka-i szökőár idején a magyar Karitász is a helyszínre utazott, és nemcsak közvetlenül a természeti csapás után segített, hanem később a helyreállításban is szerepet vállalt, kollégiumokat és más épületeket emelt.

2001-ben Caritas Hungaricára változott a szervezet neve, ekkor vette át Nagy Károly atya az országos irányítást: nagy szeretettel, lelkesedéssel végezte a munkáját.

2007-től az országos szervezet a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatallal együttműködve részt vett az Európai Unió élelmiszersegély programjában.

Écsy Gábor, a jelenlegi igazgató 2008-ban került az intézmény élére. Munkája nyomán a Katolikus Karitász tevékenységében a válsághelyzetbe került családok támogatása kapott nagyobb hangsúlyt. Közben zajlik a nemzetközi munka is, de ismétlem, a fő hangsúly a hazai családok segítése lett a kidolgozott krízisprogramok keretében.

– Püspök úr már hosszú ideje a Katolikus Karitász elnöke.

– Takács Nándor püspök urat követtem a székesfehérvári püspöki hivatalában, és a püspökkari megbízatás alapján egyúttal karitászelnökként is. Örömmel vettem ezt a megtiszteltetést. A karitászmunka közel áll hozzám. Korábban a Páli Szent Vincéről, majd a Szent Erzsébetről elnevezett plébánián működtem plébánosként – mindkét védőszent a szegénygondozás kiemelkedő példája. Szívesen képviselem és támogatom a karitász ügyét. A szervezet sokféle nehéz helyzetben segít az embereken itthon és a határainkon túl is.

Hangsúlyoznám, hogy ez nem csupán tárgyi, anyagi segítséget jelent, hanem lelki támogatást is.

A lélek sebeit is gyógyítani kell, ez is feladata, karizmája a Katolikus Karitásznak.

A szociális intézmények működtetése mellett ma már a szenvedélybetegségekkel küzdőket és a hajléktalanokat is segíti a szervezet. 2011-től pedig kibővült a tevékenységi kör, és országos hatókörű segélyprogramok indultak. Lényegesek azok a törekvések, amelyekkel a Karitász igyekszik megszólítani az embereket, és felébreszteni a segítőkészségüket.

– Említene példákat ezek közül?

– Évek óta zajlik, és talán sokak életéhez hozzátartozik már az „Egymillió csillag a szegényekért” elnevezésű szolidaritási akció, a „Tárjátok ki a szíveteket!” adventi segélyprogram, a „Vár a nyár!” gyerektáborprogram vagy a tanév indulásakor a „Legyen öröm az iskolakezdés!” akció. Nagyon izgalmas a kifejezetten a családokat segítő „Lakhat” program is vagy a „Tartós szeretet” nagyböjti élelmiszergyűjtés.

Emellett fontosak az öngondoskodó háztartások létrehozását célzó programok is. Régen azt mondták: aki éhes, annak nem csak halat kell adni, hanem meg kell tanítani halászni. Nos, ezek az öngondoskodást segítő programok erre adnak példát. A „Zöldellő kertek” projekt is a saját lábra állást segíti.

2017-ben elindult az a Kárpátaljára koncentráló, de Erdélyre is kiterjedő kórházmisszió, amelynek keretében egészségügyi szakemberek tartanak rendszeres hétvégi szűrővizsgálatokat a határon túl élőknek.

– Jelenleg hány fős a Katolikus Karitász országos szervezete?

– A tizenhat egyházmegyei központunkban tizennyolc szociális intézmény működik. Nyolcszáz plébánián van karitászcsoport, háromszáz főállású munkatársunk dolgozik a szervezetben, és több mint tízezer önkéntessel nyolc tevékenységi területen szolgájuk a rászorulókat.

Jól szervezett, célirányosan működő, profi intézmény lett a Katolikus Karitász.

Önkénteseink pedig rendkívül fontos munkát végeznek, ezerféleképpen nyújtanak segítséget a szükséget szenvedőknek. Ha valaki bajba kerül, van hová fordulnia. Napjainkban már az is fontossá vált, hogy legyen valaki, aki szól az emberhez. Nagyon sokan szenvednek az elmagányosodástól, most, a Covid-időszakban különösen. Amikor egymástól elzárva kell élni, sokaknak hiányzik az emberi kapcsolat. A magányosok is számíthatnak a karitászönkéntesekre, arra, hogy a megbeszélt időpontban időt szánnak rájuk, beszélgetnek velük, meghallgatják őket a Karitász munkatársai, önkéntesei.

Összefoglalóan azt mondhatom, hogy a karitász az Egyház alapvető küldetése. Nálunk, Magyarországon egy szent ember, Prohászka Ottokár nyomán indult el ez a szolgálat, és mostanra virágzó, hatékonyan segítő intézménnyé nőtte ki magát. Az egész magyar Egyház büszke lehet erre. A Katolikus Karitász tevékenységét több alkalommal elismerte az állam, a nemzetközi együttműködés kultúrájáért nívódíjjal is kitüntették 2016-ban. Mindez a Karitász társadalmi elismertségét mutatja:

az emberek bíznak a Katolikus Karitászban, a szervezetünknek erkölcsi respektje van. Az ide adott támogatás nem vész el, hanem mindig eléri a rászorulókat.

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 9-i számában jelent meg.