HÍREK

A várandós időszakban orvosom és a védőnő tanácsára kerekes székbe kellett ülnöm, ha valahová el kellett menni a lakásból – nehogy elessek és megüssem a pocakomat. Ez lelkileg megviselt, mert én nehézségeim ellenére kilométereket voltam képes gyalogolni. Minden ügyet elintéztem egyedül. A kicsik miatt vállalnom kellett még ha kellemetlenül is éreztem magam, mert velünk gyakran előfordul, hogy megbotlunk és elesünk; sebes kezünk, lábunk, de már fel sem vesszük, mert felkelünk és megyünk tovább; szinte természetes dolog. Ezért megtanultunk már esni is, hiszen mindig fel vagyunk készülve arra, hogy a következő pillanatban a földön találjuk magunkat.

Féltettem a kicsiket és ezért el kellett fogadnom, hogy mindig valakinek a segítségére kell támaszkodnom. Az orvosi kontroll, a heti bevásárlás, a babaholmik beszerzése céljából tett „utazásoknál” a támogató szolgálat mindenben nagyon készségesen segített. A kerekes szék gyakori használata miatt azonban a lábam elgyengült; a szülés után ezért nagyon nehezen tudtam mozogni; a bal lábam szinte nem éreztem. Ez elkeserített.

Az első hetek nagyon fárasztóak, kimerítőek voltak: két óránként etetni, pelenkázni kellett az ikreket, szinte az egész nap ebből állt és ehhez jött hozzá az éjszakázás. Mivel télen születtek eleinte ki sem tudtuk vinni őket a levegőre. Hetekig ki sem mozdultam a lakásból és ez megviselt.

Viktor: Amikor a picik megszülettek minden megváltozott az életünkben. A megszokott lakásunkat úgy kellett berendeznünk, hogy a legkevesebb mozgással, de a legbiztonságosabban tudjuk a gyermekeket felvenni és letenni. Ez egy egészséges ember számára valószínűleg fel sem merül, mert felkel az ágyból és odamegy a kiságyhoz. Anilla nehezen járt és szinte azonnal le kellett ülnie, amint felvette az egyik babát. Ezért a bútorokat úgy kellett elhelyeznünk, hogy a lehető legközelebb legyen a kiságy az ágyunkhoz vagy a fotelhoz, ahová le tudott ülni. A lányok három héttel előbb érkeztek, mint ahogyan számítottunk rájuk és mindketten 2 kg alatti súllyal születtek. Nehéz volt megfogni őket, nagyon óvatosan kellett a kezünkbe venni a babákat és ügyelni arra, hogy közben el ne essünk.

Anilla: Biztosan lelkileg is megváltozunk akkor, amikor gyermekünk születik, de engem nagyon zavart, hogy amíg az egyik babát etettem, addig a másik sírt. Ezt viseltem a legnehezebben. Szerettem volna a másikat is megnyugtatni, de nem tudtam felvenni. Nagyon nehéz volt az első időszak, addig amíg be nem állt a napirendjük, de mostmár senkivel sem cserélnék. Mindent elfelejtek, amikor rám kacagnak. Most már átalusszák az éjszakát este 9-től reggel 6-ig.

Viktorral remekül összeszoktunk - most már tudjuk melyik mozdulat következik például a fürdetésnél: Viktor behozza a szobába a kiskádat, feltölti vízzel, közben én az ágyon ülve levetkőztetem az egyik kislányt, majd Viktor kezébe adom, ő megfürdeti és visszaadja nekem, hogy öltöztessem. Amíg ő fürdet, addig a másik babát levetkőztetem és cserélünk. Jól begyakoroltuk. Ugyanúgy meg kellett tanulnunk, hogy hogyan tegyük őket bele a babakocsiba. Többször megpróbáltuk már, hogy a földre, a szőnyegre tesszük le a babákat, mert lassan kezdenek már forogni. Ez nem könnyű, mert ehhez is ketten kellünk; hogy utána fel is tudjuk venni őket onnan. Először ezeket is át kellett gondolnunk, hogyan fogjuk tudni megcsinálni, de 4 hónap alatt kialakult közöttünk ebben is az összhang.

Ebben a lakóotthonban személyi segítőink is vannak, de a védőnő és a gyermekorvos is mindent megtett értünk - a doktornő mindig házhoz jött, nem kellett a rendelésekre vinnünk a kicsiket, mert látta, hogy ez nekünk milyen sok nehézséget okoz.

Viktor: Szerencsére a karom erős, így elbírom akár mindkét babát a babahordozóval együtt. Anilla viszont nem tudja felemelni hordozóval együtt egyik babát sem. Sokat kell segítenem Anillának, mert az ő járása még bizonytalanabb, mint az enyém. Mi járkálva nem tudjuk dajkálni a babáinkat, le kell ülnünk velük és ha a látogatók vagy a segítők közül felveszi őket valaki, akkor azt kérjük tőlük is, hogy üljenek ők is le velük, mert így vannak szoktatva.

Az volt a legnehezebb, hogy az ismerőseink közül mindenki adta a sok jótanácsot és mindenki mást mondott. Néha nem tudtuk, kinek higgyünk. Ilyen volt például a hozzátáplálás kérdése. Aztán együtt mindig megbeszéltük, mi lesz a legjobb nekünk és a kislányoknak.

Anilla: Annyira jó babák. Remélem, hogy már a pocakban megérezték, hogy az ő anyukájuk más. Nem fog majd tudni utánuk futni, ezért biztosan megértik ha nagyobbak is lesznek és önállóan mozognak, hogy a szüleik mellettük kell maradniuk.

-          Meséljenek korábbi életükről, amikor még nem ismerték egymást:

Viktor: Én Borsod megyéből származom. Több testvérem van és a szüleim mindig mellettem álltak, támogattak. Nyitott hátgerinccel születtem 1978-ban; 1 órás voltam, amikor megműtöttek. Ennek köszönhetően életben maradtam; azt mondják 100-ból 1-nek sikerül így, hogy utána járni is tud. A Pethő Intézetbe jártam kontrollra, ott azt mondták, hogy ma az orvosok ezt már úgy meg tudják műteni, hogy semmilyen maradandó fogyatékosság nem lesz.

Mindig egészségesek között éltem és senki nem nézett le amiatt, hogy nem tudok úgy futni és járni, mint a többi gyerek. Akik csúfoltak azokkal nem törődtem. Borsodban nehéz volt az élet, ezért Budapestre jöttem tanulni a Marcibányi térre. Itt tanultam ki a női ruhakészítő szakmát és hogy még maradhassak a kollégiumban plusz két évig a szőnyegszövő mesterséget is elsajátítottam. Ezután kerültem Vácra dolgozni a Civil Szolgáltató Nonprofit Kft-hez. Ezt a Kft-t a Mozgáskorlátozottak Országos Egyesülete tartja fenn; mozgáskorlátozottakat és megváltozott munkaképességűeket alkalmaznak. Itt találkoztunk Anillával. Mindketten itt dolgoztunk.

Anilla: Én koraszülött voltam és az én szüleim alkoholisták voltak; valószínűleg ennek következménye a mozgáskorlátozottságom. Van egy nővérem, de nem a családom körében nőttem fel, hanem intézetben. Győrben születtem, de Pápán éltem. Konduktorok fejlesztettek, de nekem bizony meg kellett szoknom, hogy az emberek megfordulnak utánam. Ez főként fiatalabb koromban zavart, mostmár nem foglalkozom vele. Tudomásul vettem, hogy nekünk jobban meg kell küzdenünk mindenért.

Amikor befejeztem az iskoláimat, akkor a Mozgáskorlátozottak Regionális Egyesületén keresztül kerültem Vácra és én is a Civil Szolgáltató Kft-nél dolgoztam, amíg a kicsik meg nem születtek.

-          Milyen jellegű munkát végeztek a munkahelyükön?

Viktor: Ezt a Kft-t az Üllői CIVIL Nonprofit Kft. tartja fenn; mozgáskorlátozottakat és megváltozott munkaképességűeket alkalmaznak. Többnyire műszerészi munka a jellemző – most épp világítótrafó alkatrészeket rakunk össze utcai közvilágításhoz. Idehozzák az apró alkatrészeket és itt forrasztjuk, rakjuk össze késztermékké, majd csomagoljuk is. Néha előfordul, többnyire karácsony előtt, hogy illatszereket kell csomagolnunk.

Anilla: Én adatrögzítőként is dolgoztam a gyárban, ha nem volt ilyen munka, akkor a termelői munkát végeztem.

-          Éreztek megkülönböztetést vagy hátrányt?

Viktor: Egyszer volt egy olyan eset, amikor már dolgoztam és volt megtakarított pénzem – ruhát akartam vásárolni. Egy boltban kinéztem egy nem túl olcsó ruhát és az eladó szinte nem akarta nekem odaadni, mert nem hitte el, hogy ki tudom fizetni.

Más alkalommal pedig szó szerint kinéztek egy szórakozó helyen, amikor sült krumplit kértem.

Anilla: Amikor az utcán toljuk a babakocsiban Jázmint és Hannát, gyakran megállítanak bennünket és kérdezik tőlünk, hogy a maguké ezek a gyerekek? Aztán csodálkozva nézik meg őket.

- A kicsik mellett most biztosan nem marad sok szabadidejük, de mivel szeretnek foglalkozni ha tehetik?

Anilla: Én – hogy is mondjam…  tipikus háziasszony vagyok és nagyon szeretem a zenét. Felteszem a fülhallgatót és nekiállok a főzésnek, a takarításnak, a mosogatásnak, a mosásnak. Örömömet lelem a házimunkában.

Emellett legjobban moziba és színházba szerettem járni, de most Jázmin és Hanna mellett ezt most mellőznöm kell és nagyon hiányzik. A tv és a video egészen más; a mozinak van egy varázsa.

Viktor: Én sportoltam. Nem régen hagytam abba a gyermekek és anyagi okok miatt. Több versenyt nyertem szkanderben és súlyemelésben; fekve nyomásban; 140 kg-nál hagytam abba. Egy versenyre nagyon sokat kellett készülni és a verseny is több napig tartott, péntektől vasárnapig nem hagynám magára Anillát és a lányokat.

- Biztosan többen feltették már ezt a kérdést Önöknek. Hogyan lehet mozgáskorlátozottan teljes életet élni?

Viktor: Nehéz erre válaszolni, de azt hiszem, mivel mi így születtünk és nem baleset következtében váltunk mozgássérültté, ezért nekünk ez a természetes. Azoknak biztosan nehezebb megtalálni a helyüket, akik egészséges emberként éltek és mozgássérültté váltak valamilyen okból.

Anilla: Nekem most lett teljes az életem. Ez a két gyönyörű gyermek a bizonyítéka, hogy így is lehet teljes az életünk. Ez nem jelenti azt, hogy mindig vidám vagyok és nincsenek rossz napjaim, de el kellett viselnünk, bele kellett törődnünk a helyzetünkbe és abból kell kihoznunk a legtöbbet, amit a jó Isten adott.

Fotó és szöveg: PKA